Ádám életének talán negyedik hónapjától kezdve éjszakánként nagyon rosszul aludt, volt, hogy kétóránként felébredt. Már annyira fáradt voltam, hogy nem is emlékeztem arra, vajon volt-e egy normális éjszakánk, mióta megszületett (volt olyan, hogy úgy adtam a szájába a cumit, hogy a következő ébredésénél nem emlékeztem rá, és kerestem össze-vissza). Hiába mondta Zsolti, hogy menjünk ki a nappaliba aludni, önző módon ellenálltam (nem volt kedvem kétóránként gyalogolni, egyszerűbbnek tűnt csak felülni az ágyban). Aztán két egymást követő át nem aludt éjszaka után döntöttem: Ádám bekerült az utazóágyba, és elraktam őt a hálószoba legtávolabbi zugába. A helyzet jobb lett, legalább akkor nem ébredt fel, amikor lefeküdtem aludni, de kelt 1-kor, 3-kor, fent volt 5-től 7-ig, majd mire végre visszaaludtam én is, 7:30-kor megjelent Bia...
Döntöttem, és kimentünk a nappaliba aludni. Csoda történt! 3-kor arra ébredtem fel, hogy Ádám nincs fent! Kiderült, hogy zavarjuk a fiatalembert álmában, és ezért ébredt meg. Gyanús volt, hogy napközben tök jót alszik, de azzal magyaráztam, hogy valamikor ki kell pihennie magát. Még mindig nem lehet órát igazítani az ébredéséhez, de már csak max. kétszer kel hajnalban, van, hogy csak 5-kor először. Hűűűű, hogy én mennyire kipihent vagyok egy pár napja.