Bia mondta 7...

- Anya kik laknak a mennyországban? - kérdezte egyik nap Bia.
- Akik már nincsenek velünk. - válaszoltam, és idegességemben gyorsabban tömködtem Ádiba az ebédet.
- De kiiiik?
- Tudod, akik már meghaltak. - már azon törtem a fejem, hogy mit válaszolok, a "kik haltak meg?", vagy "mi az, hogy meghalt?" kérdésre...
- Neeem, anya. Hát az angyalka, a mikulás és a húsvéti nyuszi.

Ébredés után

Ádi "mondta"

Ádi mostanában elkezdte nyújtogatni a nyelvét (sajnos sokat utánozza a nővérét, és igen fogékony mindenre, főleg a butaságokra), mire én mondtam neki, hogy ne nyújtogassa a nyelvét, mert elviszi a cica. Csak nevetett, és nyújtogatta tovább. Egyik alkalommal kint volt az udvaron, és meglátta a szomszédék macskáját. Kiabálva szaladt a kapuhoz, hogy cica, cica, majd megfordult, és sírva beszaladt. Kérdem tőle, hogy mi a baj, erre sírva mondja, hogy cica, cica, és nyújtogatja a nyelvét. Lehet, hogy mégis elvitte???

Mostanában elég sok újhagymát eszünk, amit Ádi egyszerűen csak virágnak nevez. Neki végül is mindegy, mert a virág is hasonló, sőt szerinte meg is lehet enni...

Elmaradva - avagy folytatás egy szülinapi bulival

Elmaradtam egy kicsit a blogírással, mert közben kitavaszodott, és elég sokat kint vagyunk az udvaron, alvásidőben pedig próbálom magam utolérni.

Szóval ott hagytam abba, hogy március második felében Bia hivatalos volt élete első igazi szülinapi bulijába. Egy játszóházba hívtak minket Daniék, ahol volt arcfestés, ugrálás-tombolás, tortaevés. Jó volt látni, hogy a lányom nem egy elveszett gyerek, felmászott a legmagasabb helyre is, átküzdötte magát a kötélhágcsón, és lecsúszott jó magasról. Köszi Eszti mégegyszer, és ígérem, küldöm a képeket.

Hévíz

Egy hónapja (amikor a képek szerint még igencsak tél volt) Hévízen töltöttünk 4 napot. Az egész úgy kezdődött, hogy amikor hazajöttünk augusztusban a nyaralásból, és elmentünk vásárolni, megállítottak minket, hogy húzzunk 3 borítékból. Sikerült a 10000 forintos kedvezményt kihúzni, ami azt jelentette, hogy ennyivel olcsóbban mehettünk az Ágnes Hotelbe. Aztán Bia elkezdte az ovit, jöttek a betegségek, mi pedig sorra mondtuk le a lefoglalt időpontokat, míg végül március elején végre sikerült elutaznunk. Nagyon jól éreztük magunkat, a helyiek nagyon kedvesek voltak, mindig megállítottak minket egy-egy jó szóval, a hotelben maximálisan teljesítették amit kértünk (egy pótágyat meg egy mikrót is kaptunk), szóval olyan volt, mintha nem is Magyarországon lettünk volna (szomorú ezt leírni). Bia végre tudott medencézni, bár ő végig meg volt arról győződve, hogy Hévíz azt jelenti, hogy medence, mert egyfolytában azt kérdezgette, hogy mikor megyünk Hévízre (=mikor megyünk úszni). Nem voltak ám mindig ilyen jók: Találtunk egy szuper játszóteret, ahol Ádi nem győzött hintázni, Bia pedig a többi játékkal játszani:

Zalán

Tudom, hogy mostanság nagyon nehéz megélni, pláne kisgyerekekkel, akiknek a szülők mindent megadnának. És pláne úgy, hogy közben az egyik szülő "nem dolgozik" (dehogynem dolgozik, 24 órában anya, de azt nem fizetik meg. Legalábbis nem a hagyományos értelemben.) Emelkedik mindennek az ára, küzdünk a fennmaradással. Én mégis amikor értesültem Zalánról, azt gondoltam, hogy ennek a kisfiúnak szüksége van a segítségre (talán azért is érintett meg jobban az esete, mert hasonló korú kisfiam van). Nagy összeget nem tudok adni, de ha mindenki ad egy keveset, hátha esélyt kap a normális életre.

Kirándul a Katica csoport

Múlt hét pénteken a Katica csoport kirándult a Természettudományi Múzeumba. Úgy alakult, hogy apa maradt a fiával, így anya el tudta kísérni a lányát. Nagyon nagy élmény volt, megerősítette bennem azt, hogy - bár nagy felelősség, és zúgott a fejem mire hazaértem - jó lett volna óvónőnek lenni. Azért volna, mert saját elmondásuk szerint is kihalásos alapon lehet bekerülni az oviba. Már az elején ugyan majdnem elbőgtem magam, amikor az óvónéni a kicsik nyakába rakta a bilétát a nevükkel és telefonszámával, és kétszer is elmondta nekik, hogy ha véletlenül eltévednek (de nem fognak), akkor menjenek oda egy felnőtthöz, mutassák meg a papírt, és a felnőtt visszahozza őket hozzánk. Az összes szempár Szilvi nénire meredt, és egy mukk nélkül hallgatták őt. Aztán elbuszoztunk a múzeumba. Szilvi néni iszonyatosan sokat mesélt nekik az állatokról, az emberekről, Noé bárkájáról, a tengeri állatokról. Dél felé már nagyon zizegtek a kicsik, mindenki fáradt volt, meg éhes és szomjas. Kimentünk, és megettük a szendvicseket, aztán irány újra a busz. Hazafele volt aki elaludt (egymásra borulva), volt aki majdnem, mire megérkeztünk a játszótérre. Ott még játszottunk egy órát, aztán irány az ovi. Nagyon-nagyon fáradtak voltak a gyerekek, az óvónénik kiosztották a meglepit, amit egy óvatlan pillanatban szaladtak el megvenni, aztán elindultunk haza. Jó volt elmenni velük, mondtam is, hogy minden szülőnek egyszer el kellene mennie ilyen alkalmakkor, mert nagyon jól meg lehet azt nézni, hogy hogyan viselkedik a gyerek a csoportban (az enyém konkrétan rám se bagózott, de örült, hogy mentem), meg lehet ismerni az óvónőket, és részt lehet venni egy napban, csak hogy lássuk, nem fenékig tejfel az életük. Mondanom sem kell, hogy Biára aznap este nem kellett rászólni, hogy aludjon, 3/4 8-kor már úgy aludt, mint a kisangyal.

Bolha ugrik...

Kicsit régen írtam már, de annyira szaladnak a napok, hogy alig bírok lépést tartani. Sok minden történt, amit le is fogok írni, de most van valami, ami nagyon piszkálja a csőrömet.

A márciusi ünnep szép tavaszi napsütésben telt, szerdán ennek megfelelően ki is mentek a gyerekek az oviban az udvarra. Sőt, homokoztak is. Bia hazajött, és a déli alváskor közölte, hogy neki bizony viszket itt meg ott. Pipa voltam, hogy milyen dolog ez, hogy az első napsütésre előkerülnek a szúnyogok, mi van az evolúcióval, nem kéne először inkább lárvákat rakni és csak utána csípni a szúnyogoknak, de bekentem a pöttyöket Fenistillel. Délután tüzetesebben megnéztem a pöttyöket, és furának találtam. Ekkor derült ki, hogy Bia homokozott, és nem volt bokros területen. Gyanús. Pláne, hogy én is elkezdtem viszketni. Kiderült, hogy ezek bolhacsípések (miután magamon találtam egy bolhát!). Ahogy jobban belegondoltam, ugyanez történt ősszel is, de akkor is a szúnyogokat szidtam. Utánanéztem az interneten, beazonosítottam a csípéseket (piros pöttyös közepű csípés, ami ha vakarjuk, akár ujjbegy nagyságúra is duzzadhat). Iszonyat pipa vagyok: nyilván a homokozó nincs letakarva amikor a gyerekek nem használják, és egy-két kóbor macskából gondolom kihullik a túlszaporodott bolha. Hogy a homokba pisiléről-kakilásról ne is beszéljek... Mivel nem tilthatom meg Biának a homokozást, és mivel gondolom az én kedvemért nem fogják kicserélni a homokot és letakarni a homokozót (az óvónéni szerint más még nem panaszkodott efféle csípésre), ezért arra gondoltam, hogy ha Bia homokozik, akkor hazajövetel után lezuhanyozom (mert már azt is tudom, hogy a bolha nem bírja a vizet), és kétnaponta hajat mosunk. Mindenesetre ezt most meg tudom csinálni, de mi lesz akkor ha visszamegyek dolgozni, illetve ha Ádi is ovis lesz, és mondjuk őt is szeretni fogják a bolhák??? Elég bosszantó, hogy a kutyánk (aki vakarózik ugyan, pedig használunk bolhaírtót) soha nem fertőzött meg minket, egy nyavajás homokozóból meg hazajön a bolha.

Farsang

Bia izgatottan várta első farsangját, én egy kicsit szorongva: mivel kézügyességileg antitalentum vagyok (kivéve a keresztszemezést), azt tudtam, hogy én jelmezkölteményt varrni nem fogok. Ismervén viszont a jelmezek árát, hááát, lehet, hogy jobban járok, ha megtanulok varrni. Szerencsére Bia nem hercegnő, vagy tündér akart lenni, hanem katica. Találtam is az interneten egy viszonylag elfogadható árú jelmezt, és megrendeltem. Amikor megérkezett, együtt örültünk Biával: neki nagyon tetszett a jelmez, én pedig egy évvel elhalaszthattam a jelmezvarrást.

Sütiket sütöttünk, Bia dekorálta a linzerbaba haját (és eszegette a dekorszívecskét). Farsang napján bementünk az oviba, ahol már elég sok gyerek volt beöltözve ennek-annak. Az én aranyszívű gyerekem nem győzött mindenkit dícsérni: jaj de szép vagy P., hű de gyöngyörű a ruhád T. Elmentünk pisilni, mert alul patentosra alakítottam a jelmezt, és nem akartam, hogy esetleg gondjai legyenek a kipatentolással. A WC-n volt két ovistársa Biának, akiket szintén agyba-főbe dícsért. Az egyik kislány történetesen szintén katica volt, de igazából csak szárnya volt, a többi az póló és nadrág volt (nincs is ezzel gond, kinek mit bír a pénztárcája). Bia megszólalt: - Nézd, én is katica vagyok! Erre a kislány végigmérte Biát, majd kibökte: -De én tudok repülni! A levegő megfagyott, és jó, hogy nem tudok ölni (vagy legalábbis egy picit lökdösni) a tekintetemmel. Basszus, kiscsoportosok, és már porig tudják rombolni a másikat. Azért a lényeg az, hogy Bia nagyon jól érezte magát, volt zsákbamacska, húzott valami haszontalan játékot, és nagyon boldog volt szárny nélküli katica jelmezében. Csak az anyja nem bír napirendre térni e felett azóta...

Az első szülői

Túl vagyok életem első szülői értekezletén (az évnyitókor tartottról lemaradtam, mert elfelejtettek értesíteni, hogy felvették Biát, így lemaradtam a szülőiről is). Amikor anno Anyu szülőire készült, négybe hajtott egy A/4-es papírt, és arra írta a fontos dolgokat. Aztán alig vártam, hogy hazajöjjön, és halljam, hogy milyenek vagyunk, hova terveznek kirándulást, stb. Később eljött az az idő is, amikor egyáltalán nem vártam, hogy Anyu szülőire menjen, de azt még kevésbé, hogy hazajöjjön a hírekkel... Úgy tűnik, a rossz hírektől egyelőre nem kell tartania Biának, mert az óvónénik elmondása szerint nagyon értelmes gyerekekből áll a Katica csoport. Már decemberben elkezdtek fogat mosni, ami állítólag később került volna csak sorra, többször elmentek sétálni, és nagyon ügyesen tudtak velük haladni. Annyi dalt és mondókát tudnak, hogy készen van az anyáknapi műsor. Hízott persze mindenkinek a mája, és azt gondolom, hogy ez igaz is lehet, mert eléggé őszintének ismertem meg az óvónőket. Mert elmondták azt is, hogy ők már nem öltöztetik őket, és van, aki ügyesen öltözik egyedül, de van bizony, akinek nem megy (zárójelben azért megjegyzem, hogy ezzel várhattak volna tavaszig, amikor nem kell már overáll vagy annyi cucc, de persze ezt is el kell egyszer kezdeni). Az is kiderült, miután beszéltem a Bia számára szimpatikusabb óvónővel, hogy Bia annyira nem is visszahúzódó, kb. a középmezőnyben van. Ez már azért annyira nem gáz.

Elkaptuk

Mivel idén sem dőltünk be az "oltáslobbinak", nem oltattuk be magunkat influenza ellen, pedig amikor már azt lehetett hallani, hogy influenzajárvány van, akkor is azt harsogták, hogy még mindig nem késő oltatni, hiába 2 hét a védelem megszerzéséhez szükséges idő... Elkaptuk. Mi, felnőttek jobban beleestünk, nekem 2 napra elment a hangom (elég vicces lehettem, amikor hang nélkül próbáltam veszekedni), mostmár nem fáj a torkom, viszont olyan, mintha a fejemre valami búrát húztak volna: szorít a fejem, bedugult az orrom.

A gyerekek enyhébben megúszták, ők "csak" köhögtek, meg folyik az orruk. Nem tudom, hogy ez vajon a Multitabs Immuno miatt van, vagy pedig a bárányhimlő lezajlása után kis adagban adagolt Oscillococcinum miatt, de az biztos, hogy jó példa lennénk a mostanság zajló "a homeopátia hatástalan" című megmozduláshoz. Nekünk ugyanis igencsak hatásos, örülök, hogy adtam nekik, és biztos, hogy jövőre már magunknak is fogom adagolni. Na, ez most egy jó kis reklámszagú bejegyzés lett, kár, hogy az illetékesek nem olvassák!

Az én szüleim...

mindig azt mondták, hogy aki nagylegény éjjel, az legyen nagylegény nappal is. Ádi ezt a mondást még nem hallotta, így amikor egyik éjjel 1-4-ig fent volt (ennyi időbe tellett, mire rájöttem, hogy nem a foga fáj, hanem az orra van bedugulva...), másnap délelőtt ez lett a hintázásból.

Jó gyerek - rossz gyerek

Egyik este, miközben ismét elvesztettem a "pakolj Bia!" kezdetű csatát, és jó gyerek módjára nekiláttam játékot pakolni, azon gondolkodtam, hogy milyen jó lenne, ha jó gyerekeim lennének. Bár én sem voltam egy mintagyerek (még jó, hogy abban az időben ismeretlen fogalom volt a blogírás, így csak az emlékekben kissé megszépült történeteket ismerem), nem is tudom miért várom ezt tőlük. És mivel még mindig volt mit pakolnom, tovább gondolkodtam azon, hogy tulajdonképpen ők jó gyerekek, mert ugyanúgy működnek, ahogyan egy korukbeli gyerek: azaz szétpakolni jó, de összepakolni unalmas. Aztán az is kiderült, hogy nem is Bia, hanem Ádi az, aki a kupit csinálja. Bia szépen játszik azzal, amit előszed, de Ádinak az a játék, hogy szétpakol.

Pénteken Bia úgy jött haza az oviból, hogy egy kisfiú szembeköpte, és elmondása szerint amikor ezt megmondta az óvónéninek, ő elküldte a kisfiút kezet mosni. Mivel bárhogy kérdeztük, mindig ugyanezt a történetet adta elő, gyanítottam, hogy igaz, és hétfőn elmondtam az óvónőnek. Ő nagyot nézett, mert ez a kisfiú egy új kisfiú és azt is mondta, hogy ő az ötödik gyerek otthon, és elég furák a nekik adott reakciói is. Gondoltam, ha már úgyis beszélgetünk, rákérdezek arra, hogy Bia hogyan viselkedik: kiderült, hogy igen visszahúzódó gyereknek ismerték meg, aki azért a vizuális játékokban mindig részt vesz. Ez számomra igen megdöbbentő volt, mert Bia az, aki egy kis idő elteltével mindenhol feloldódik, és ő az, aki az utcáról képes lenne minden idegen kisgyereket behívni játszani. Akárhányszor vásárolni megyünk, mindig szóba elegyedik az eladókkal, elcsacsogja, hogy ovis, elmondja mi a jele, és szó szerint úgy kell őt rávenni, hogy mostmár ne tartsa fel a nénit/bácsit, mert dolga van. Aztán abban maradtunk, hogy biztosan a sok hiányzás a visszahúzódás oka. Hajrá Bia, legyél inkább rossz gyerek, de ne téged állítsanak sarokba a pajtásaid!

(Rém)álmodozó

Valami fura oknál fogva azt hittem, hogy ez Biánál el fog maradni. Sosem ijesztgettük, nem nézett és látott semmi olyat, ami bármennyire is félelmetes lett volna neki, sőt még a meséket is próbáltam szűrni. Aztán gondolom eljött az az életkor, amikor megindult a fantáziája: éjszakánként álmodik, néha rosszat, néha vicceset, de mindig nálunk köt ki, és egy óriási kommandós ugrással landol mellettem, én meg persze hajnalban azt sem tudom, hogy hol vagyok. Aztán séta vissza az ágyba, betakarom, megbeszéljük, hogy aludjon. Reggel pedig megbeszéljük, hogy mit is álmodott. Volt köztük komoly álom (a farkas berepült az ablakomon, láttam a farkast az ablakomból - redőny leengedve de az most nem számít), és volt köztük vicces is (a vázába valaki éjjel kakaót öntött - persze reggel megnéztük, hogy nincs is benne kakaó). Nem tudom mások hogyan csinálják, de nálunk az este most úgy végződik, hogy betakarás, jóéjt puszi, aztán megbeszéljük, hogy farkas csak az állatkertben van, onnan nem is tud és nem is akar kiszökni, aludjon csak nyugodtan, ég a sólámpa, ha megyek aludni lekapcsolom, de ha valami gond van éjjel, akkor kapcsolja fel nyugodtan. A múlt éjszaka működött, úgyhogy most legalább én is aludtam egy jót.

Találós kérdés

Tegnap három foga volt, ma öt. Ki az?
Ádám.

Ádinak ma egyszerre két foga jött ki. Nem csoda, hogy napok óta nyöszörgött hajnalonként, és ma csak egy órát aludt napközben. Minden evés előtt sírt, pedig igazán pépeseket eszik. De legalább ez is megvan. A többi is tutira jön, mert be van durranva az ínye, és könyékig a szájában turkál.

Holnap igyekszem pótolni a többi elmaradt írásomat is, hátha lesz már rá idő.

Elvek

Az elvek azért vannak ugye, hogy legyen mit feladni. A gyerekek megszületése előtt volt két elvem: az egyik az volt, hogy én bizony nem fogom őket altatni, puszi, cumi, ágyba fektetés és alvás. Ez mindkét gyereknél nagyon jól bevált, sok barátunk és ismerősünk legnagyobb ámulatára. Márpedig a gyerek azt szokja meg, amit az első perctől csinálnak vele, legyen ez az ölben ringatás vagy éppen az ágyban alvás.

A másik elvem az volt, hogy semmit nem pakolok el a helyéről, mindent meg lehet nézni, de marad a helyén. Biánál ez nagyon jól működött: megnézett mindent, adott esetben megtapicskolta a virágokat, kicsit meg is tépkedte, de megbeszéltük, hogy ez fáj a virágnak és nem is bántotta többet. Ádinál más a helyzet: amikor felállt, láttam, hogy a hangfalon lévő igen terjedelmes karácsonyi kaktusz jobban jár, ha elveszem onnan. Betettem a konyhába, ami így elfoglalja az egyik pultot, de legalább épségben van, és Ádinak sem esett a fejére. A következő kiszemelt növény a fikusz volt. Ádi tépte a levelét, kiszedte a földet, kikaparta alóla az alá rakott apró kavicsokat. Hiába mondogattam, hogy nem szabad, ez fáj a virágnak, nem nagyon érdekelte, sőt még szólt is, ha éppen bántani támadt kedve. Nem volt mit tenni, vagy három hónapnyi próbálkozás után feladtam, és elvittük az öcsémnek. Örültem, mert azt gondoltam itt a vége. Igen, de a fürdőszobában van még egy pálma, aminek igen jól lehet turkálni a földjében. Egyik nap, miközben éppen Ádi reggelijét készítettem, a kis kertész bement a fürdőbe és kiszórta a földet. Mivel éppen porszívózáshoz készültem, nem robbantam fel, hanem megbeszéltük, hogy ezt nem szabad. Felporszívóztam, Ádi egy darabig körülöttem forgolódott, aztán eltűnt. Megyek vissza a fürdőbe, éppen jön kifele, magasra tartott öklökkel. Az "Ádi mit csináltál?" kérdésre válaszul kinyitotta mindkét tenyerét meg a száját, ami tele volt immáron sárral. Profi munkát végzett a fickó. Összeporszívóztam, és rövid fejszámolás után rájöttem, hogy még cirka 5 hónapig bent marad a pálma (elajándékozásról szó sincsen, a szüleimtől kaptam harmincadik szülinapomra), addigra már az összes föld kijön belőle, így nem volt mit tenni, betettem a hálószobába. Ennyit az elvekről.

Bia a héten itthon van, mert úgy tűnik, influenzás. Tegnap 39,4 volt a láza, elég bágyadt volt. Lassan úgy tűnik jobban lesz, mert már elég elviselhetetlenül viselkedik a tesójával, akinek viszont megállás nélkül folyik az orra. Ha így haladunk, Ádi első értelmes szava a porszívó lesz. Mindenesetre a "poszi" már megállás nélkül megy neki.

Grimaszkirály

Ádit mostanság nem lehet fényképezni, mert ha észreveszi, azonnal grimaszolni kezd. Remélem, hamar kinövi!

Felejthetetlen szilveszter

Ez a szilveszter elég felejthetetlenre sikeredett, pedig nem is voltunk sehol.

Miután a gyerekek felébredtek a délutáni alvásból, elmentünk megnézni az Angyalok erdejét, mert ezt egyszer már megígértük Biának. Szilveszter alkalmából kicsit korábban zártak, de azért megengedték, hogy bemenjünk és megnézzük a sok szép karácsonyfát. Szétnéztünk, majd a Felvonulási téren Bia kitalálta, hogy kapjuk őt el. Elkezdtük kergetni, jó sokat szaladgált, gondolom elég volt a bárányhimlő miatti szobafogságból. Miután kifáradt(unk), elindultunk hazafele. Tankoltunk, és valamiért Zsolti keresni kezdte a telefonját, ami nem volt sehol. Persze egyből idegeskedés, de mivel Ádi iszonyat nyűgös volt, haza kellett mennünk, és csak utána lehetett végiggondolni, hogy hol eshetett ki a telefon. Miközben én Ádit fürdettem, csörgött a telefonom, Juli mama telefonált, hogy valakik megtalálták a telefont, felhívták őt, és most velük beszél a másikon. Hű, azt az örömet! Gyorsan lefixáltuk, hogy hol laknak, összekészítettünk egy kis csomagot amiért ilyen rendesek voltak, és nem lenyúlták a telefont benne egy csomó telefonszámmal, de méginkább értékes képekkel a gyerekekről, és már ment is Zsolti érte. Olyan jó, hogy vannak ilyen emberek, köszönjük szépen.

A másik ok, amiért a szilveszter felejthetetlenre sikeredett az az, hogy Bia most maradt fent velünk először, együtt koccintottunk éjfélkor, megnéztük az összes tüzijátékot, és 0:45-kor, amikor végre már senki nem lövöldözött, lefeküdt aludni. 5 perc alatt már horkolt is.

Úton

Úgy egy hónapja felhívott a védőnő, és nagyon aranyosan elhadarta, hogy nem felejtett ám el bennünket (Ádi három hónapos volt mikor utoljára nálunk járt), de sok a baba ők meg kevesen vannak, de majd jön. Mintegy mellékesen megkérdezte, hogy Ádi jár-e már? Nem - válaszoltam neki kicsit megilletődve, mert fogalmam sincs, hogy ez most jó-e vagy sem, lévén, hogy Ádis igazi kisfiúként mindent kényelmesen (= kis késéssel) csinál. Nem baj - hangzott a válasz, mert a legújabb kutatások szerint minél tovább mászik a kicsi, annál jobbal rögzülnek a matematikához és olvasáshoz szükséges készségei, úgyhogy csak másszon minél tovább. Megkönnyebbültem, hogy legalább ebben nincs sürgetve a gyerek, és el is felejtkeztem róla.

Egyik este (pontosan december 30.-án) a szokásos "pakolj már Bia!" veszekedésemet folytattam a lányommal, amikor is a torkomon ragadt a szó: Ádi, aki addig a járókába kapaszkodott, egyszer csak elengedte a rácsot, és tett három-négy bizonytalan lépést, majd lehuppant. Nagyon megörültünk neki mindannyian, és elkezdtünk tapsolni. Azóta ezek a lépések gyakoribbá váltak, és hosszabbodnak is. Viszont a kis huncut megtanulta az ünneplést, mert minden huppanásnál tapsol! Tetszik is neki az önállóság, mert nagyokat kiabál, hogy ő most elindult, így hát övé az egész világ.