Úton

Úgy egy hónapja felhívott a védőnő, és nagyon aranyosan elhadarta, hogy nem felejtett ám el bennünket (Ádi három hónapos volt mikor utoljára nálunk járt), de sok a baba ők meg kevesen vannak, de majd jön. Mintegy mellékesen megkérdezte, hogy Ádi jár-e már? Nem - válaszoltam neki kicsit megilletődve, mert fogalmam sincs, hogy ez most jó-e vagy sem, lévén, hogy Ádis igazi kisfiúként mindent kényelmesen (= kis késéssel) csinál. Nem baj - hangzott a válasz, mert a legújabb kutatások szerint minél tovább mászik a kicsi, annál jobbal rögzülnek a matematikához és olvasáshoz szükséges készségei, úgyhogy csak másszon minél tovább. Megkönnyebbültem, hogy legalább ebben nincs sürgetve a gyerek, és el is felejtkeztem róla.

Egyik este (pontosan december 30.-án) a szokásos "pakolj már Bia!" veszekedésemet folytattam a lányommal, amikor is a torkomon ragadt a szó: Ádi, aki addig a járókába kapaszkodott, egyszer csak elengedte a rácsot, és tett három-négy bizonytalan lépést, majd lehuppant. Nagyon megörültünk neki mindannyian, és elkezdtünk tapsolni. Azóta ezek a lépések gyakoribbá váltak, és hosszabbodnak is. Viszont a kis huncut megtanulta az ünneplést, mert minden huppanásnál tapsol! Tetszik is neki az önállóság, mert nagyokat kiabál, hogy ő most elindult, így hát övé az egész világ.