Kirándul a Katica csoport

Múlt hét pénteken a Katica csoport kirándult a Természettudományi Múzeumba. Úgy alakult, hogy apa maradt a fiával, így anya el tudta kísérni a lányát. Nagyon nagy élmény volt, megerősítette bennem azt, hogy - bár nagy felelősség, és zúgott a fejem mire hazaértem - jó lett volna óvónőnek lenni. Azért volna, mert saját elmondásuk szerint is kihalásos alapon lehet bekerülni az oviba. Már az elején ugyan majdnem elbőgtem magam, amikor az óvónéni a kicsik nyakába rakta a bilétát a nevükkel és telefonszámával, és kétszer is elmondta nekik, hogy ha véletlenül eltévednek (de nem fognak), akkor menjenek oda egy felnőtthöz, mutassák meg a papírt, és a felnőtt visszahozza őket hozzánk. Az összes szempár Szilvi nénire meredt, és egy mukk nélkül hallgatták őt. Aztán elbuszoztunk a múzeumba. Szilvi néni iszonyatosan sokat mesélt nekik az állatokról, az emberekről, Noé bárkájáról, a tengeri állatokról. Dél felé már nagyon zizegtek a kicsik, mindenki fáradt volt, meg éhes és szomjas. Kimentünk, és megettük a szendvicseket, aztán irány újra a busz. Hazafele volt aki elaludt (egymásra borulva), volt aki majdnem, mire megérkeztünk a játszótérre. Ott még játszottunk egy órát, aztán irány az ovi. Nagyon-nagyon fáradtak voltak a gyerekek, az óvónénik kiosztották a meglepit, amit egy óvatlan pillanatban szaladtak el megvenni, aztán elindultunk haza. Jó volt elmenni velük, mondtam is, hogy minden szülőnek egyszer el kellene mennie ilyen alkalmakkor, mert nagyon jól meg lehet azt nézni, hogy hogyan viselkedik a gyerek a csoportban (az enyém konkrétan rám se bagózott, de örült, hogy mentem), meg lehet ismerni az óvónőket, és részt lehet venni egy napban, csak hogy lássuk, nem fenékig tejfel az életük. Mondanom sem kell, hogy Biára aznap este nem kellett rászólni, hogy aludjon, 3/4 8-kor már úgy aludt, mint a kisangyal.

Bolha ugrik...

Kicsit régen írtam már, de annyira szaladnak a napok, hogy alig bírok lépést tartani. Sok minden történt, amit le is fogok írni, de most van valami, ami nagyon piszkálja a csőrömet.

A márciusi ünnep szép tavaszi napsütésben telt, szerdán ennek megfelelően ki is mentek a gyerekek az oviban az udvarra. Sőt, homokoztak is. Bia hazajött, és a déli alváskor közölte, hogy neki bizony viszket itt meg ott. Pipa voltam, hogy milyen dolog ez, hogy az első napsütésre előkerülnek a szúnyogok, mi van az evolúcióval, nem kéne először inkább lárvákat rakni és csak utána csípni a szúnyogoknak, de bekentem a pöttyöket Fenistillel. Délután tüzetesebben megnéztem a pöttyöket, és furának találtam. Ekkor derült ki, hogy Bia homokozott, és nem volt bokros területen. Gyanús. Pláne, hogy én is elkezdtem viszketni. Kiderült, hogy ezek bolhacsípések (miután magamon találtam egy bolhát!). Ahogy jobban belegondoltam, ugyanez történt ősszel is, de akkor is a szúnyogokat szidtam. Utánanéztem az interneten, beazonosítottam a csípéseket (piros pöttyös közepű csípés, ami ha vakarjuk, akár ujjbegy nagyságúra is duzzadhat). Iszonyat pipa vagyok: nyilván a homokozó nincs letakarva amikor a gyerekek nem használják, és egy-két kóbor macskából gondolom kihullik a túlszaporodott bolha. Hogy a homokba pisiléről-kakilásról ne is beszéljek... Mivel nem tilthatom meg Biának a homokozást, és mivel gondolom az én kedvemért nem fogják kicserélni a homokot és letakarni a homokozót (az óvónéni szerint más még nem panaszkodott efféle csípésre), ezért arra gondoltam, hogy ha Bia homokozik, akkor hazajövetel után lezuhanyozom (mert már azt is tudom, hogy a bolha nem bírja a vizet), és kétnaponta hajat mosunk. Mindenesetre ezt most meg tudom csinálni, de mi lesz akkor ha visszamegyek dolgozni, illetve ha Ádi is ovis lesz, és mondjuk őt is szeretni fogják a bolhák??? Elég bosszantó, hogy a kutyánk (aki vakarózik ugyan, pedig használunk bolhaírtót) soha nem fertőzött meg minket, egy nyavajás homokozóból meg hazajön a bolha.