Bia mondta 7...

- Anya kik laknak a mennyországban? - kérdezte egyik nap Bia.
- Akik már nincsenek velünk. - válaszoltam, és idegességemben gyorsabban tömködtem Ádiba az ebédet.
- De kiiiik?
- Tudod, akik már meghaltak. - már azon törtem a fejem, hogy mit válaszolok, a "kik haltak meg?", vagy "mi az, hogy meghalt?" kérdésre...
- Neeem, anya. Hát az angyalka, a mikulás és a húsvéti nyuszi.

Ébredés után

Elmaradva - avagy folytatás egy szülinapi bulival

Elmaradtam egy kicsit a blogírással, mert közben kitavaszodott, és elég sokat kint vagyunk az udvaron, alvásidőben pedig próbálom magam utolérni.

Szóval ott hagytam abba, hogy március második felében Bia hivatalos volt élete első igazi szülinapi bulijába. Egy játszóházba hívtak minket Daniék, ahol volt arcfestés, ugrálás-tombolás, tortaevés. Jó volt látni, hogy a lányom nem egy elveszett gyerek, felmászott a legmagasabb helyre is, átküzdötte magát a kötélhágcsón, és lecsúszott jó magasról. Köszi Eszti mégegyszer, és ígérem, küldöm a képeket.

Hévíz

Egy hónapja (amikor a képek szerint még igencsak tél volt) Hévízen töltöttünk 4 napot. Az egész úgy kezdődött, hogy amikor hazajöttünk augusztusban a nyaralásból, és elmentünk vásárolni, megállítottak minket, hogy húzzunk 3 borítékból. Sikerült a 10000 forintos kedvezményt kihúzni, ami azt jelentette, hogy ennyivel olcsóbban mehettünk az Ágnes Hotelbe. Aztán Bia elkezdte az ovit, jöttek a betegségek, mi pedig sorra mondtuk le a lefoglalt időpontokat, míg végül március elején végre sikerült elutaznunk. Nagyon jól éreztük magunkat, a helyiek nagyon kedvesek voltak, mindig megállítottak minket egy-egy jó szóval, a hotelben maximálisan teljesítették amit kértünk (egy pótágyat meg egy mikrót is kaptunk), szóval olyan volt, mintha nem is Magyarországon lettünk volna (szomorú ezt leírni). Bia végre tudott medencézni, bár ő végig meg volt arról győződve, hogy Hévíz azt jelenti, hogy medence, mert egyfolytában azt kérdezgette, hogy mikor megyünk Hévízre (=mikor megyünk úszni). Nem voltak ám mindig ilyen jók: Találtunk egy szuper játszóteret, ahol Ádi nem győzött hintázni, Bia pedig a többi játékkal játszani:

Kirándul a Katica csoport

Múlt hét pénteken a Katica csoport kirándult a Természettudományi Múzeumba. Úgy alakult, hogy apa maradt a fiával, így anya el tudta kísérni a lányát. Nagyon nagy élmény volt, megerősítette bennem azt, hogy - bár nagy felelősség, és zúgott a fejem mire hazaértem - jó lett volna óvónőnek lenni. Azért volna, mert saját elmondásuk szerint is kihalásos alapon lehet bekerülni az oviba. Már az elején ugyan majdnem elbőgtem magam, amikor az óvónéni a kicsik nyakába rakta a bilétát a nevükkel és telefonszámával, és kétszer is elmondta nekik, hogy ha véletlenül eltévednek (de nem fognak), akkor menjenek oda egy felnőtthöz, mutassák meg a papírt, és a felnőtt visszahozza őket hozzánk. Az összes szempár Szilvi nénire meredt, és egy mukk nélkül hallgatták őt. Aztán elbuszoztunk a múzeumba. Szilvi néni iszonyatosan sokat mesélt nekik az állatokról, az emberekről, Noé bárkájáról, a tengeri állatokról. Dél felé már nagyon zizegtek a kicsik, mindenki fáradt volt, meg éhes és szomjas. Kimentünk, és megettük a szendvicseket, aztán irány újra a busz. Hazafele volt aki elaludt (egymásra borulva), volt aki majdnem, mire megérkeztünk a játszótérre. Ott még játszottunk egy órát, aztán irány az ovi. Nagyon-nagyon fáradtak voltak a gyerekek, az óvónénik kiosztották a meglepit, amit egy óvatlan pillanatban szaladtak el megvenni, aztán elindultunk haza. Jó volt elmenni velük, mondtam is, hogy minden szülőnek egyszer el kellene mennie ilyen alkalmakkor, mert nagyon jól meg lehet azt nézni, hogy hogyan viselkedik a gyerek a csoportban (az enyém konkrétan rám se bagózott, de örült, hogy mentem), meg lehet ismerni az óvónőket, és részt lehet venni egy napban, csak hogy lássuk, nem fenékig tejfel az életük. Mondanom sem kell, hogy Biára aznap este nem kellett rászólni, hogy aludjon, 3/4 8-kor már úgy aludt, mint a kisangyal.

Bolha ugrik...

Kicsit régen írtam már, de annyira szaladnak a napok, hogy alig bírok lépést tartani. Sok minden történt, amit le is fogok írni, de most van valami, ami nagyon piszkálja a csőrömet.

A márciusi ünnep szép tavaszi napsütésben telt, szerdán ennek megfelelően ki is mentek a gyerekek az oviban az udvarra. Sőt, homokoztak is. Bia hazajött, és a déli alváskor közölte, hogy neki bizony viszket itt meg ott. Pipa voltam, hogy milyen dolog ez, hogy az első napsütésre előkerülnek a szúnyogok, mi van az evolúcióval, nem kéne először inkább lárvákat rakni és csak utána csípni a szúnyogoknak, de bekentem a pöttyöket Fenistillel. Délután tüzetesebben megnéztem a pöttyöket, és furának találtam. Ekkor derült ki, hogy Bia homokozott, és nem volt bokros területen. Gyanús. Pláne, hogy én is elkezdtem viszketni. Kiderült, hogy ezek bolhacsípések (miután magamon találtam egy bolhát!). Ahogy jobban belegondoltam, ugyanez történt ősszel is, de akkor is a szúnyogokat szidtam. Utánanéztem az interneten, beazonosítottam a csípéseket (piros pöttyös közepű csípés, ami ha vakarjuk, akár ujjbegy nagyságúra is duzzadhat). Iszonyat pipa vagyok: nyilván a homokozó nincs letakarva amikor a gyerekek nem használják, és egy-két kóbor macskából gondolom kihullik a túlszaporodott bolha. Hogy a homokba pisiléről-kakilásról ne is beszéljek... Mivel nem tilthatom meg Biának a homokozást, és mivel gondolom az én kedvemért nem fogják kicserélni a homokot és letakarni a homokozót (az óvónéni szerint más még nem panaszkodott efféle csípésre), ezért arra gondoltam, hogy ha Bia homokozik, akkor hazajövetel után lezuhanyozom (mert már azt is tudom, hogy a bolha nem bírja a vizet), és kétnaponta hajat mosunk. Mindenesetre ezt most meg tudom csinálni, de mi lesz akkor ha visszamegyek dolgozni, illetve ha Ádi is ovis lesz, és mondjuk őt is szeretni fogják a bolhák??? Elég bosszantó, hogy a kutyánk (aki vakarózik ugyan, pedig használunk bolhaírtót) soha nem fertőzött meg minket, egy nyavajás homokozóból meg hazajön a bolha.

Farsang

Bia izgatottan várta első farsangját, én egy kicsit szorongva: mivel kézügyességileg antitalentum vagyok (kivéve a keresztszemezést), azt tudtam, hogy én jelmezkölteményt varrni nem fogok. Ismervén viszont a jelmezek árát, hááát, lehet, hogy jobban járok, ha megtanulok varrni. Szerencsére Bia nem hercegnő, vagy tündér akart lenni, hanem katica. Találtam is az interneten egy viszonylag elfogadható árú jelmezt, és megrendeltem. Amikor megérkezett, együtt örültünk Biával: neki nagyon tetszett a jelmez, én pedig egy évvel elhalaszthattam a jelmezvarrást.

Sütiket sütöttünk, Bia dekorálta a linzerbaba haját (és eszegette a dekorszívecskét). Farsang napján bementünk az oviba, ahol már elég sok gyerek volt beöltözve ennek-annak. Az én aranyszívű gyerekem nem győzött mindenkit dícsérni: jaj de szép vagy P., hű de gyöngyörű a ruhád T. Elmentünk pisilni, mert alul patentosra alakítottam a jelmezt, és nem akartam, hogy esetleg gondjai legyenek a kipatentolással. A WC-n volt két ovistársa Biának, akiket szintén agyba-főbe dícsért. Az egyik kislány történetesen szintén katica volt, de igazából csak szárnya volt, a többi az póló és nadrág volt (nincs is ezzel gond, kinek mit bír a pénztárcája). Bia megszólalt: - Nézd, én is katica vagyok! Erre a kislány végigmérte Biát, majd kibökte: -De én tudok repülni! A levegő megfagyott, és jó, hogy nem tudok ölni (vagy legalábbis egy picit lökdösni) a tekintetemmel. Basszus, kiscsoportosok, és már porig tudják rombolni a másikat. Azért a lényeg az, hogy Bia nagyon jól érezte magát, volt zsákbamacska, húzott valami haszontalan játékot, és nagyon boldog volt szárny nélküli katica jelmezében. Csak az anyja nem bír napirendre térni e felett azóta...

Az első szülői

Túl vagyok életem első szülői értekezletén (az évnyitókor tartottról lemaradtam, mert elfelejtettek értesíteni, hogy felvették Biát, így lemaradtam a szülőiről is). Amikor anno Anyu szülőire készült, négybe hajtott egy A/4-es papírt, és arra írta a fontos dolgokat. Aztán alig vártam, hogy hazajöjjön, és halljam, hogy milyenek vagyunk, hova terveznek kirándulást, stb. Később eljött az az idő is, amikor egyáltalán nem vártam, hogy Anyu szülőire menjen, de azt még kevésbé, hogy hazajöjjön a hírekkel... Úgy tűnik, a rossz hírektől egyelőre nem kell tartania Biának, mert az óvónénik elmondása szerint nagyon értelmes gyerekekből áll a Katica csoport. Már decemberben elkezdtek fogat mosni, ami állítólag később került volna csak sorra, többször elmentek sétálni, és nagyon ügyesen tudtak velük haladni. Annyi dalt és mondókát tudnak, hogy készen van az anyáknapi műsor. Hízott persze mindenkinek a mája, és azt gondolom, hogy ez igaz is lehet, mert eléggé őszintének ismertem meg az óvónőket. Mert elmondták azt is, hogy ők már nem öltöztetik őket, és van, aki ügyesen öltözik egyedül, de van bizony, akinek nem megy (zárójelben azért megjegyzem, hogy ezzel várhattak volna tavaszig, amikor nem kell már overáll vagy annyi cucc, de persze ezt is el kell egyszer kezdeni). Az is kiderült, miután beszéltem a Bia számára szimpatikusabb óvónővel, hogy Bia annyira nem is visszahúzódó, kb. a középmezőnyben van. Ez már azért annyira nem gáz.

Jó gyerek - rossz gyerek

Egyik este, miközben ismét elvesztettem a "pakolj Bia!" kezdetű csatát, és jó gyerek módjára nekiláttam játékot pakolni, azon gondolkodtam, hogy milyen jó lenne, ha jó gyerekeim lennének. Bár én sem voltam egy mintagyerek (még jó, hogy abban az időben ismeretlen fogalom volt a blogírás, így csak az emlékekben kissé megszépült történeteket ismerem), nem is tudom miért várom ezt tőlük. És mivel még mindig volt mit pakolnom, tovább gondolkodtam azon, hogy tulajdonképpen ők jó gyerekek, mert ugyanúgy működnek, ahogyan egy korukbeli gyerek: azaz szétpakolni jó, de összepakolni unalmas. Aztán az is kiderült, hogy nem is Bia, hanem Ádi az, aki a kupit csinálja. Bia szépen játszik azzal, amit előszed, de Ádinak az a játék, hogy szétpakol.

Pénteken Bia úgy jött haza az oviból, hogy egy kisfiú szembeköpte, és elmondása szerint amikor ezt megmondta az óvónéninek, ő elküldte a kisfiút kezet mosni. Mivel bárhogy kérdeztük, mindig ugyanezt a történetet adta elő, gyanítottam, hogy igaz, és hétfőn elmondtam az óvónőnek. Ő nagyot nézett, mert ez a kisfiú egy új kisfiú és azt is mondta, hogy ő az ötödik gyerek otthon, és elég furák a nekik adott reakciói is. Gondoltam, ha már úgyis beszélgetünk, rákérdezek arra, hogy Bia hogyan viselkedik: kiderült, hogy igen visszahúzódó gyereknek ismerték meg, aki azért a vizuális játékokban mindig részt vesz. Ez számomra igen megdöbbentő volt, mert Bia az, aki egy kis idő elteltével mindenhol feloldódik, és ő az, aki az utcáról képes lenne minden idegen kisgyereket behívni játszani. Akárhányszor vásárolni megyünk, mindig szóba elegyedik az eladókkal, elcsacsogja, hogy ovis, elmondja mi a jele, és szó szerint úgy kell őt rávenni, hogy mostmár ne tartsa fel a nénit/bácsit, mert dolga van. Aztán abban maradtunk, hogy biztosan a sok hiányzás a visszahúzódás oka. Hajrá Bia, legyél inkább rossz gyerek, de ne téged állítsanak sarokba a pajtásaid!

(Rém)álmodozó

Valami fura oknál fogva azt hittem, hogy ez Biánál el fog maradni. Sosem ijesztgettük, nem nézett és látott semmi olyat, ami bármennyire is félelmetes lett volna neki, sőt még a meséket is próbáltam szűrni. Aztán gondolom eljött az az életkor, amikor megindult a fantáziája: éjszakánként álmodik, néha rosszat, néha vicceset, de mindig nálunk köt ki, és egy óriási kommandós ugrással landol mellettem, én meg persze hajnalban azt sem tudom, hogy hol vagyok. Aztán séta vissza az ágyba, betakarom, megbeszéljük, hogy aludjon. Reggel pedig megbeszéljük, hogy mit is álmodott. Volt köztük komoly álom (a farkas berepült az ablakomon, láttam a farkast az ablakomból - redőny leengedve de az most nem számít), és volt köztük vicces is (a vázába valaki éjjel kakaót öntött - persze reggel megnéztük, hogy nincs is benne kakaó). Nem tudom mások hogyan csinálják, de nálunk az este most úgy végződik, hogy betakarás, jóéjt puszi, aztán megbeszéljük, hogy farkas csak az állatkertben van, onnan nem is tud és nem is akar kiszökni, aludjon csak nyugodtan, ég a sólámpa, ha megyek aludni lekapcsolom, de ha valami gond van éjjel, akkor kapcsolja fel nyugodtan. A múlt éjszaka működött, úgyhogy most legalább én is aludtam egy jót.

Felejthetetlen szilveszter

Ez a szilveszter elég felejthetetlenre sikeredett, pedig nem is voltunk sehol.

Miután a gyerekek felébredtek a délutáni alvásból, elmentünk megnézni az Angyalok erdejét, mert ezt egyszer már megígértük Biának. Szilveszter alkalmából kicsit korábban zártak, de azért megengedték, hogy bemenjünk és megnézzük a sok szép karácsonyfát. Szétnéztünk, majd a Felvonulási téren Bia kitalálta, hogy kapjuk őt el. Elkezdtük kergetni, jó sokat szaladgált, gondolom elég volt a bárányhimlő miatti szobafogságból. Miután kifáradt(unk), elindultunk hazafele. Tankoltunk, és valamiért Zsolti keresni kezdte a telefonját, ami nem volt sehol. Persze egyből idegeskedés, de mivel Ádi iszonyat nyűgös volt, haza kellett mennünk, és csak utána lehetett végiggondolni, hogy hol eshetett ki a telefon. Miközben én Ádit fürdettem, csörgött a telefonom, Juli mama telefonált, hogy valakik megtalálták a telefont, felhívták őt, és most velük beszél a másikon. Hű, azt az örömet! Gyorsan lefixáltuk, hogy hol laknak, összekészítettünk egy kis csomagot amiért ilyen rendesek voltak, és nem lenyúlták a telefont benne egy csomó telefonszámmal, de méginkább értékes képekkel a gyerekekről, és már ment is Zsolti érte. Olyan jó, hogy vannak ilyen emberek, köszönjük szépen.

A másik ok, amiért a szilveszter felejthetetlenre sikeredett az az, hogy Bia most maradt fent velünk először, együtt koccintottunk éjfélkor, megnéztük az összes tüzijátékot, és 0:45-kor, amikor végre már senki nem lövöldözött, lefeküdt aludni. 5 perc alatt már horkolt is.

Karácsony

Ez a karácsony is gyorsan eltelt, mint az összes többi. Az ember annyit készül, átgondolja az ajándékokat, beszerzi, megfőz, kitakarít, készül, izgul, hogy minek lesz a legnagyobb sikere - aztán mindez egy délután alatt hirtelen véget is ér.

Idén éreztem azt, hogy Bia várja a történéseket: azt, hogy az Angyalka reggelre először a karácsonyfát hozza el (így nem kell kapkodni az alvásidőben, hanem reggelre díszesen áll a karácsonyfa), aztán alvás után jön az ajándék is: "És anya, szerinted milyen ajándékot hoz majd nekem az Angyalka?" Mindennek nagyon örült, minden ajándékot sikerült eltalálnom. Egy biztos: jó, hogy Ádi is kapott ajándékot, mert így Bia tudott mivel játszani (miért a kicsi játéka a szenzáció?), és az is tény, hogy megint az én ajándékomra volt mindkét gyerek kíváncsi. A képen Ádi éppen a doboz mellett áll, Bia teszi vissza az Ádi által leszedett díszt, hogy utána megkérdezze, hogy kibonthatja-e az én ajándékomat?

Mindenesetre félelmetes, hogy Biának milyen megfellebezhetetlen bizalma van a szüleiben: kérdezett mindenfélét az Angyalkáról (hogyan hozza a fát és az ajándékokat, láthatja-e őt, találkozhat-e vele), mi pedig mondtuk, hogy az Angyalkát nem lehet látni, mi sem látjuk őt, egyszer csak huss és már itt is vannak a csomagok - és ő ezt zokszó nélkül el is hitte.

Játék közben

Miért van az, hogy a legjobb játék sohasem a gyereknek szánt játék?

Menyasszony

Bia elég rendesen rá tud kattanni dolgokra: három hétig Micimackó különböző részeit néztük, és amikor már - bár nagyon szeretem - unalmassá vált, megtaláltam Bogyó és Babócát. Akkor azt néztük két hétig, de úgy, hogy a második hét végére Bia kívülről fújta a fejezeteket. Valahogy előkerült az esküvőnkről a felvétel, és most az a sláger! Nézem a hét évvel ezelőtti önmagunkat, hallgatom a mulatós nótákat, és hallgatom Biát amint sorolja az ismerősöket. Néha dühösen közli, hogy "velem nem táncol senki!", utána meg felveszi Ádi hálózsákját, magára keríti Ádi lepedőjét és közli, hogy ő a menyasszony. És egy igazi menyasszonynak kistáska is dukál!

Bezárva

Bia számára a Mikulás ünnepség után véget is ért az amúgy is igen rövidre sikeredett első óvodai félév. A héten a vírusos torokgyulladás miatt volt itthon, most pedig bárányhimlős lett. Tegnap mézest sütöttünk, ő szaggatott, én pakoltam a rácsra a félig-meddig sikerült alakzatokat, amikor észrevettem az első pöttyöt. Mivel már hetek óta nézegetem őt, igazából fel sem fogtam, hogy mit látok, tettük a dolgunkat tovább. Majd lefekvéskor láttam meg két gyanús pöttyöt a vállán, gondoltam ha felébred átnézem tüzetesen. Mire felébredt, már az oldalánál is díszelgett kettő rondaság, sőt az arcán, a szemöldökére is jött egy. Hívtam a gyerekorvost, aki elsorolta a homeos szereket, amiket használni kell. Kimenni tilos, melegen kell lenni, ágynyugalom (az én lányomnak???? Max. ha lázas, akkor fekszik le), és két hét múlva várható Ádinál is a pöttyroham, úgyhogy havas-pöttyös karácsonyunk lesz. Amikor mondtam Biának, hogy oviba nem mehet, kicsit nehezményezte, hogy akkor most mi lesz az oviba szánt mézeskaláccsal, de megbeszéltük, hogy sütünk januárban még egy adagot.

Érdekes, hogy valahogy mindig jobban tartok a dolgoktól addig, amíg ide nem érnek. Most is agyon izgultam magam, hogy mi lesz, ha bárányhimlősek lesznek a gyerekek? Egyelőre jól megy a dolog, Bia ügyesen megértette, hogy ne kaparja el a pöttyöket, ha viszket szól, és behintőporozom. A gond a kimeneti tilalommal van: annyi mindent betábláztam jövő hétre, amikor Bia utolsó heti ovija lett volna: egy gyerekkel, aki mellesleg még beszélni sem tud, könnyebb lett volna az utolsó karácsonyi ajándékokat megvenni, maximum hablatyol valamit az ő nyelvén, de azt úgysem értjük. Bia viszont már figyel, mindent kiszúr, és magyarázhatok, hogy miért mi vesszük meg Ádi karácsonyi ajándékát (mert ez Jézuskának túl nagy doboz, és megkért, hogy vegyük meg mi, ő majd elviszi tőlünk - elhitte).

Remélem ezzel túl vagyunk az összeszedhető dolgok nagyobbik részén, és januártól tényleg többet tud már oviba menni.

Hercegkirály

Távoli szomszédunk Barbi egy hónapja átjött hozzánk, és levágta a hajamat. Persze Bia ott sertepertélt körülöttünk, és mikor Barbi szárította megfele a hajamat, minden tincset egyenként bodorítva az ujjával, Bia kellő érzékkel hozta játék fésűjét, és ahogy kell kifésülte loknijaimat... Le a kalappal Barbi előtt, mert abszolút jól kezelte a szitut: nem kapott idegbajt, csak tök lazán közölte Biával, hogy tulajdonképpen tönkretette azt, amit még be sem fejezett.

Biának nagyon megtetszett a fodrászosdi, gyorsan ki is próbálta Ádámon új tudományát: megfésülte a haját, és belerakta a fejdíszt, majd közölte: Ádikám gyönyörű vagy, mint egy hercegkirály! Ádi persze rosszul tűrte a mókát, nem győzött sikítani, de nem volt menekvés. Kép pont nem készült, amikor Ádis fején volt a "korona", de azért így is látszik milyen jó lehetett neki...

Azt hittem...

Valamiért azt hittem, hogy a november lesz az én blogírási hónapom. Annyi mindent akartam leírni. Ehelyett, csak orrot szívok és fújok.

Le akartam írni Biáról, hogy:
- egy hónap után végre újra elkezdte az ovit, ez volt a második hete, hogy ment. Továbbra is nagyon élvezi, és bár továbbra is folyik az orra, már nem marad itthon. Mindenki tiszta orrfolyós az oviban. Az első nap, mikor mentem ebédet befizetni, megkérdezte a titkárnő, hogy tudom-e, hogy bárányhimlőjárvány van. Izgatottan várom...
- este fürdés után olyat játszunk, hogy "kinek mi a jele?". Én mondom a neveket, és Bia sorolja a jeleket. Kizárólag sorban: először a lányok, utána a fiúk. Eszméletlen, hogy szinte minden gyerek jelét tudja.
- jól kimérgelődtem magam az első héten, mert valaki kivette a váltónadrágját a zsákjából, ráadta egy másik gyerekre, és persze a nadrág nincs meg. Az óvónő közölte, amikor kerestem, hogy nincs meg, majd két hónap múlva előkerül. Köszi, hogy más használja a gyerekem nadrágját, és ha neki kéne bentre váltó nadrág, akkor ő ott marad vizesen/koszosan? Volt még más is, de ennyi idő távlatából már annyira lényegtelen.

Le akartam írni Ádámról, hogy:
- hosszan áll kapaszkodás nélkül, és oldalazva lépeget.
- be nem áll a szája, folyamatosan gagyarászik, és továbbra is apa a nagy kedvenc. Érthetően mondja, hogy autó, apa. Kevéssé érthetően mondja, hogy lámpa és labda. És pakol ezerrel, nem győzök rendet rakni utána.
- úgy tűnik, hogy 1 éves korára nem egyfogú lesz, hanem kettő. Ez is valami.
- továbbra sem egy világbajnok alvó, van hogy csak 7-kor ébred, de van, hogy korábban. Szerencsére visszaalszik (én már nem), és volt, hogy 9-ig aludt.

Bia mondta 6...

Egyik este, mikor Ádámot már kivettem a vízből, és küzdöttem vele, hogy ne vágja magát hasra és lógassa bele a kezét a vízbe, mert úgy elég nehéz pelenkázni, Bia szokásához híven szövegelt a kádban. Én automatikusan válaszoltam neki, de közben nagyon koncentráltam. Az agyam nem tudom hanyadik fakkja azért felfigyelt valami szokatlanra.
- Anya, de legközelebb én nem megyek be Apával a tengerbe, mert ott a páca.
- Hogy micsoda? - kérdeztem még mindig Ádival hadakozván.
- Hát tudod, a tengerben van, és harap. Páca!
- Ja, hogy a cápa.

Vasárnap nálunk voltak unokanővéremék, akitől Bia elcsaklizott egy húsvéti motívumokkal teli papírt. Szintén fürdés közben:
- Anya, én holnap tojás fogok festeni.
- Tojást húsvétkor szoktunk festeni, amikor jönnek a locsolkodók.
- De engem ne locsoljanak meg vízzel, mert az belemegy a szemembe! (a kis kényeske!!!)
- A locsolkodók kölnivízzel szoktak locsolni, hogy nehogy elhervadjál.
- De anya, nem vagyok én virág!

Két gyerek - egy body

Milyen különbözőek!

39 és ami utána van

Biát múlt hét csütörtökön 39 fokos lázzal hoztam haza az oviból. A saját bevallása szerint egész nap nem csinált semmit, és amikor az oviban mondtam az óvónőnek, hogy Biát melegnek találom, lehet, hogy nem jön másnap, megfogta a homlokát majd elhúzta a száját, jelezvén: Ez nem olyan vészes...

Délután gyerekorvos, akivel megbeszéltük, hogy nem is a Tescoban vagy az Auchanban hagynak az emberek sok pénzt, hanem a gyógyszertárban (ebben a hónapban eddig közel 23.000 forintnál járunk), kaptunk Fenistil cseppet, Fluimucilos orrcseppet, Stodal szirupot, és ha Ádinál tapasztalom a tüneteket, ő is kezdje el ezeket. Ha Bia láza 3 napnál tovább tart, akkor antibiotikum. Mivel Ádinak napok óta nem jön semmi az orrából, csak be van dugulva, elkezdtem. Bia láza estére már 39,5 volt, hűtőfürdő, sírás, lázcsillapítás, alvás. Persze két nap múlva Ádám is belázasodott, szerencsére ő 38,5 fölé nem ment, pedig ő a lázasabb fajta. Most ott tartunk, hogy Bia vasárnap még lázas volt, így életében először antibiotikumot kap, mindkét gyereknek folyik az orra, zsebkendőt töménytelen mennyiséget használunk, a porszívós orrszívó már kellőképpen beilleszkedett a fürdőszobai cuccok közé, és mindkét gyerek iszonyatosan köhög. Csak tudnám, hogy legalább ez a vége! (Bár a gyerekorvos a maga vicces stílusában - amit egyébként én csípek - megvigasztalt, hogy vége akkor lesz, ha majd júniusban bezár az ovi.)