(Rém)álmodozó

Valami fura oknál fogva azt hittem, hogy ez Biánál el fog maradni. Sosem ijesztgettük, nem nézett és látott semmi olyat, ami bármennyire is félelmetes lett volna neki, sőt még a meséket is próbáltam szűrni. Aztán gondolom eljött az az életkor, amikor megindult a fantáziája: éjszakánként álmodik, néha rosszat, néha vicceset, de mindig nálunk köt ki, és egy óriási kommandós ugrással landol mellettem, én meg persze hajnalban azt sem tudom, hogy hol vagyok. Aztán séta vissza az ágyba, betakarom, megbeszéljük, hogy aludjon. Reggel pedig megbeszéljük, hogy mit is álmodott. Volt köztük komoly álom (a farkas berepült az ablakomon, láttam a farkast az ablakomból - redőny leengedve de az most nem számít), és volt köztük vicces is (a vázába valaki éjjel kakaót öntött - persze reggel megnéztük, hogy nincs is benne kakaó). Nem tudom mások hogyan csinálják, de nálunk az este most úgy végződik, hogy betakarás, jóéjt puszi, aztán megbeszéljük, hogy farkas csak az állatkertben van, onnan nem is tud és nem is akar kiszökni, aludjon csak nyugodtan, ég a sólámpa, ha megyek aludni lekapcsolom, de ha valami gond van éjjel, akkor kapcsolja fel nyugodtan. A múlt éjszaka működött, úgyhogy most legalább én is aludtam egy jót.

Találós kérdés

Tegnap három foga volt, ma öt. Ki az?
Ádám.

Ádinak ma egyszerre két foga jött ki. Nem csoda, hogy napok óta nyöszörgött hajnalonként, és ma csak egy órát aludt napközben. Minden evés előtt sírt, pedig igazán pépeseket eszik. De legalább ez is megvan. A többi is tutira jön, mert be van durranva az ínye, és könyékig a szájában turkál.

Holnap igyekszem pótolni a többi elmaradt írásomat is, hátha lesz már rá idő.

Elvek

Az elvek azért vannak ugye, hogy legyen mit feladni. A gyerekek megszületése előtt volt két elvem: az egyik az volt, hogy én bizony nem fogom őket altatni, puszi, cumi, ágyba fektetés és alvás. Ez mindkét gyereknél nagyon jól bevált, sok barátunk és ismerősünk legnagyobb ámulatára. Márpedig a gyerek azt szokja meg, amit az első perctől csinálnak vele, legyen ez az ölben ringatás vagy éppen az ágyban alvás.

A másik elvem az volt, hogy semmit nem pakolok el a helyéről, mindent meg lehet nézni, de marad a helyén. Biánál ez nagyon jól működött: megnézett mindent, adott esetben megtapicskolta a virágokat, kicsit meg is tépkedte, de megbeszéltük, hogy ez fáj a virágnak és nem is bántotta többet. Ádinál más a helyzet: amikor felállt, láttam, hogy a hangfalon lévő igen terjedelmes karácsonyi kaktusz jobban jár, ha elveszem onnan. Betettem a konyhába, ami így elfoglalja az egyik pultot, de legalább épségben van, és Ádinak sem esett a fejére. A következő kiszemelt növény a fikusz volt. Ádi tépte a levelét, kiszedte a földet, kikaparta alóla az alá rakott apró kavicsokat. Hiába mondogattam, hogy nem szabad, ez fáj a virágnak, nem nagyon érdekelte, sőt még szólt is, ha éppen bántani támadt kedve. Nem volt mit tenni, vagy három hónapnyi próbálkozás után feladtam, és elvittük az öcsémnek. Örültem, mert azt gondoltam itt a vége. Igen, de a fürdőszobában van még egy pálma, aminek igen jól lehet turkálni a földjében. Egyik nap, miközben éppen Ádi reggelijét készítettem, a kis kertész bement a fürdőbe és kiszórta a földet. Mivel éppen porszívózáshoz készültem, nem robbantam fel, hanem megbeszéltük, hogy ezt nem szabad. Felporszívóztam, Ádi egy darabig körülöttem forgolódott, aztán eltűnt. Megyek vissza a fürdőbe, éppen jön kifele, magasra tartott öklökkel. Az "Ádi mit csináltál?" kérdésre válaszul kinyitotta mindkét tenyerét meg a száját, ami tele volt immáron sárral. Profi munkát végzett a fickó. Összeporszívóztam, és rövid fejszámolás után rájöttem, hogy még cirka 5 hónapig bent marad a pálma (elajándékozásról szó sincsen, a szüleimtől kaptam harmincadik szülinapomra), addigra már az összes föld kijön belőle, így nem volt mit tenni, betettem a hálószobába. Ennyit az elvekről.

Bia a héten itthon van, mert úgy tűnik, influenzás. Tegnap 39,4 volt a láza, elég bágyadt volt. Lassan úgy tűnik jobban lesz, mert már elég elviselhetetlenül viselkedik a tesójával, akinek viszont megállás nélkül folyik az orra. Ha így haladunk, Ádi első értelmes szava a porszívó lesz. Mindenesetre a "poszi" már megállás nélkül megy neki.

Grimaszkirály

Ádit mostanság nem lehet fényképezni, mert ha észreveszi, azonnal grimaszolni kezd. Remélem, hamar kinövi!

Felejthetetlen szilveszter

Ez a szilveszter elég felejthetetlenre sikeredett, pedig nem is voltunk sehol.

Miután a gyerekek felébredtek a délutáni alvásból, elmentünk megnézni az Angyalok erdejét, mert ezt egyszer már megígértük Biának. Szilveszter alkalmából kicsit korábban zártak, de azért megengedték, hogy bemenjünk és megnézzük a sok szép karácsonyfát. Szétnéztünk, majd a Felvonulási téren Bia kitalálta, hogy kapjuk őt el. Elkezdtük kergetni, jó sokat szaladgált, gondolom elég volt a bárányhimlő miatti szobafogságból. Miután kifáradt(unk), elindultunk hazafele. Tankoltunk, és valamiért Zsolti keresni kezdte a telefonját, ami nem volt sehol. Persze egyből idegeskedés, de mivel Ádi iszonyat nyűgös volt, haza kellett mennünk, és csak utána lehetett végiggondolni, hogy hol eshetett ki a telefon. Miközben én Ádit fürdettem, csörgött a telefonom, Juli mama telefonált, hogy valakik megtalálták a telefont, felhívták őt, és most velük beszél a másikon. Hű, azt az örömet! Gyorsan lefixáltuk, hogy hol laknak, összekészítettünk egy kis csomagot amiért ilyen rendesek voltak, és nem lenyúlták a telefont benne egy csomó telefonszámmal, de méginkább értékes képekkel a gyerekekről, és már ment is Zsolti érte. Olyan jó, hogy vannak ilyen emberek, köszönjük szépen.

A másik ok, amiért a szilveszter felejthetetlenre sikeredett az az, hogy Bia most maradt fent velünk először, együtt koccintottunk éjfélkor, megnéztük az összes tüzijátékot, és 0:45-kor, amikor végre már senki nem lövöldözött, lefeküdt aludni. 5 perc alatt már horkolt is.

Úton

Úgy egy hónapja felhívott a védőnő, és nagyon aranyosan elhadarta, hogy nem felejtett ám el bennünket (Ádi három hónapos volt mikor utoljára nálunk járt), de sok a baba ők meg kevesen vannak, de majd jön. Mintegy mellékesen megkérdezte, hogy Ádi jár-e már? Nem - válaszoltam neki kicsit megilletődve, mert fogalmam sincs, hogy ez most jó-e vagy sem, lévén, hogy Ádis igazi kisfiúként mindent kényelmesen (= kis késéssel) csinál. Nem baj - hangzott a válasz, mert a legújabb kutatások szerint minél tovább mászik a kicsi, annál jobbal rögzülnek a matematikához és olvasáshoz szükséges készségei, úgyhogy csak másszon minél tovább. Megkönnyebbültem, hogy legalább ebben nincs sürgetve a gyerek, és el is felejtkeztem róla.

Egyik este (pontosan december 30.-án) a szokásos "pakolj már Bia!" veszekedésemet folytattam a lányommal, amikor is a torkomon ragadt a szó: Ádi, aki addig a járókába kapaszkodott, egyszer csak elengedte a rácsot, és tett három-négy bizonytalan lépést, majd lehuppant. Nagyon megörültünk neki mindannyian, és elkezdtünk tapsolni. Azóta ezek a lépések gyakoribbá váltak, és hosszabbodnak is. Viszont a kis huncut megtanulta az ünneplést, mert minden huppanásnál tapsol! Tetszik is neki az önállóság, mert nagyokat kiabál, hogy ő most elindult, így hát övé az egész világ.