Ádám egy éves

Ádis ma egy éves. Nagyon boldog szülinapot kívánunk erőben-egészségben - na és alvásban!!!

Egy évvel ezelőtt hajnalban keltem, mert NST-re kellett menni a kórházba. Kicsit furán éreztem magam, később kiderült, hogy távozott a nyákdugó. Gyorsan riasztottam Anyut, jött, vigyázott Biára, mi pedig mentünk a kórházba, mert így már nem mertem vezetni. Beértünk, megvizsgált a doki, és azt mondta, hogy ugyan két ujjnyira ki vagyok tágulva, de minden rendben, ha más nem történik, pénteken találkozunk. Hazajöttünk, megreggeliztünk, és elmentünk vásárolni. Vásárlásból hazaérvén már nem volt kedvem kipakolni, ebédeltünk (mármint családom többi tagja), és mindannyian lefeküdtünk aludni. Ám én valahogy nem tudtam aludni, és egy óra hánykolódás után arra eszméltem, hogy ezt mondogatom magamban "a héten Ádám megszületik, a héten Ádám megszületik", és közben valami folyik. Jesszusom, bepisiltem, - gondoltam magamban, és rohantam a WC-re. Kábán azon filóztam, hogy milyen érdekes, nem tudom kontrollálni a dolgokat - és akkor tudatosodott, hogy ez a magzatvíz! Ott álltam a fürdőben, és a legnagyobb bánatom az volt, hogy egy óra alvás után fel kell kelteni Biát, mert menni kell a kórházba. Összeszedtük magunkat, felhívtam a szülésznőt, felkeltettem Biát, aki azt sem tudta merre van az előre, ismét riasztottam Anyut, aki sietett a kórházhoz. Mi felmentünk a szülészetre, engem megvizsgáltak, és azt mondták, hogy mivel nincsenek fájások, maradok a szülőszobán, ha reggelig nem történik semmi, akkor megindítják a szülést. Ám az én kedves szülésznőm bejött, és miközben Zsolti a váróban megvacsorázott, és Bia miatt keseregtem, ő közölte, hogy nem várunk itt reggelig, ha apa befejezte a vacsorát, akkor kever nekem egy jó kis koktélt, és már jöhetnek is a fájások. Úgy is lett: bekötötték az infúziót, aztán a többi löttyöt, és jöttek is a fájások jó nagy százalékban. Zsolti kattogtat, ahogy kell, az idő múlik, én hol csendben (ha már nem hat az epidurál), hol beszélgetve várok. Aztán a fényképező az egyik kattogtatás után közölte, hogy: akkumulátor lemerült. Ezt nem hiszem el! Telefon, öcsém kölcsönadja a gépét, de ugye érte kell menni. Csak gyorsan! - sziszegtem két fájás közt, mert a fájásmérő már 98%-ot mutatott. Nagyon lassan telt el az az 50 perc, közben a fájások csak jöttek, már ott tartottunk, hogy csak nehogy hamarabb megszüljek, mint ahogy a fényképező megérkezik. Végre az is megvolt, és onnantól felgyorsultak az események, jöttek a tolófájások, és a doki segített a nyomásban (úgy hogy hetekig nem tudtam normálisan megfordulni az ágyban). Pár nyomás után 2009. november 30.-án 23:15-kor 3850 grammal és 58 centivel megszületett Ádám. Rögtön odarakták a mellemre, de csak annyira volt időm, hogy megcsodáljam és megsimogassam, mert jött a "szokásos" szülés utáni mindjárt elájulok érzés. Ádi ment apukájához, én pedig jó, hogy mondtam a szülésznőnek, hogy alig ettem aznap, mert bekötöttek ugyan az infúzióba valamit, de az nem hatott; szerencsére neki eszébe jutott, hogy leeshetett a vércukrom. Egy zacskó cukros víz lecsöpögése után ismét eviláginak éreztem magamat. Sajnos a kórházba senki nem jöhetett be látogatóba a H1N1 járvány miatt, így Ádiról nincsenek kórházi képek, csak azok amik a születésekor készültek.