Elfogadás

Ádám születése óta sok mindenre megtanított. Volt nekem egy (utólag már így mondom) tökéletes csecsemőm: Bia talán már 6 hónapos kora óta átaludta az éjszakát, de úgy, hogy este 7:30-tól reggel 9-ig aludt. Délelőtt és délután is aludt 2-2 órát (eltekintve az extrém helyzetektől).

Aztán lett nekünk egy Ádámunk, aki teljesen felülírt mindent: hajnalban bekakil, kiabálva alszik vissza. Délelőtt szinte alig alszik, talán egy fél órát, aztán újra bekakil, és már nem alszik vissza. Délután viszont (ha minden jól megy) alszik három órát is. Ezt nekem iszonyatosan nehéz volt megszoknom Bia után. Amíg szoptattam Ádámot, azt hittem, hogy éhes, és azért ébredt fel fél óra alvás után. Igyekeztem bele kaját tömni, de nem ment. Küzdöttem az ellen is, hogy ugyan ne kakiljon már be hajnalban, mert annál nincsen rosszabb, mint amikor hajnal 5-6 körül felébred, egy óra múlva visszaalszik, majd kb. 7:30-kor újra fent van. Voltak napok, amikor nem kelt fel, akkor viszont én ébredtem meg, hogy miért nincs fent... Hosszú hetekig agyaltam, hogy mi baja lehet, amiért ezek történnek vele, próbáltam odafigyelni arra, hogy mit eszik. Aztán szép lassan eljutottam oda, hogy megtanultam elfogadni ezeket a "hóbortjait", és mára elfogadtam a helyzetet úgy, ahogy van. Jó érzés ez az elfogadás, és különösen jó érzés az, hogy így, ezekkel a heppekkel is imádom őt. (Azért titokban reménykedek, hogy ha végre kijönnek a várva várt fogai, akkor pl. a hajnali bekakilás is megszűnik. Az azért jó lenne, mert régen aludtam már egy jót.)

A legközelebbi bejegyzésemhez már fényképeket is illene mellékelnem. Na és a történelmi hűség kedvéért még azt is lejegyzem, hogy Ádi két héttel ezelőtt a tanácsadáson 8495 gr és 74 cm volt. Nem vitte most túlzásba a hízást, sajnos nem tett neki jót az egy hetes hasmenés.